Lapszámok

Dr. Barótfi István vallomása bizonyíték amellett, hogy aki nem ismeri, és nem becsüli a múltját, annak nincs jövője. Sikerei, még ha nem is mind nevezi annak, tanulságosak, véleménye megszívlelendő. Ő azok közé tartozik, akik teljes egészében látják az épületgépészetet, környezetét, művelésének valamennyi feltételét, követelményét. Állami kitüntetéséhez szívből gratulálunk.

Rébay Lajos

Magyar Épületgépészet: Mondj néhány számodra fontosat magadról!

Dr. Barótfi István: A második világháború idején születtem egy jó módban élő, szerencsés családba. Jó módban, egy lipótvárosi lakásban éltünk, apám jogászként az ipari minisztériumban vezető tisztségviselő volt, anyám a megszületésemtől otthon volt. A szerencsét az jelentette, hogy apámnak nem kellett a frontra mennie.

A szerencse persze forgandó. A háborút követő politikai változások következményeként életkörülményeink jelentősen megváltoztak. Életünk egy kis kitérő után Budapest XVI. kerületében, Mátyásföldön egy bérelt lakásban folytatódott, ahol apám deklasszált elemnek kikiáltva segédmunkásként próbálta a család szükségleteihez a legszükségesebbeket megteremteni.

Akkor persze ami volt, az volt a természetes, de azóta tudom, hogy szegények voltunk, valamennyien. Nem jutott sok mindenre, de ez nem tett boldogtalanná, hiszen nem is tudhattuk, mi az ami nincs, mi az ami hiányzik. A szigorú és pontos iskolai rend, az iskolai zsíroskenyér tízóraik és a tanítás utáni hazamenetel volt a mindennap számunkra. Az ötvenes évek elején a napközi a környékünkön még ismeretlen volt, az édesanyák otthon voltak és ebéddel várták a gyermekeket. Talán ez a helyzet volt az, ami az alapvető személyiségeinket meghatározta: rend, rendszeresség, fegyelem, szigorú időbeosztás és semmi luxus. 

Ilyen indítással, folyamatosan keresve az újat, az értékeset, az idő gyorsan haladt.  Ma már abban a „kellemes helyzetben” vagyok, hogy megöregedtem és ezért azt csinálhatom, amit szívesen csinálnék. Ebbe beletartozik az értelmes munka és ezen kívül minden olyan, ami hobbinak tekinthető. Az embernek ilyen korában már nagyon fontos a mindennapi saját karbantartás, amiben fontos a sportolás. Hetente egyszer eljárok – ha törik, ha szakad – úszni, szaunázni, és a barátokkal teniszezni, ezt nem írhatja felül semmi. Ezen kívül pedig évente akár többször is síelni.

Gyermekkoromban zongorázni és gitározni tanultam, majd egy ideig aktív zenész voltam, de nem ezt a pályát választottam. Azt gondoltam, hogy idős koromban majd visszatérek a zenéléshez, de ezt a célt folyamatosan tolom magam előtt és inkább csak zenét hallgatok, mint zenélek.

Gyermekeim nagyok már, ők kirepültek otthonról, elégedett vagyok velük. A feleségem pedig a hátteret biztosítja a kiegyensúlyozott, értelmes életemhez, életünkhöz.

MÉ: Miért, hogyan lettél épületgépész?

Dr. BI: Eredendően villamosmérnök szerettem volna lenni, ez nem sikerült. A Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára nyertem felvételt egy év szakmai kényszerpálya után. Egy faipari vállalatnál fizikai munkásként szárítóban dolgoztam és saját bőrömön érzékeltem a komfort fontosságát és láttam a faipari üzemek fűrészporos levegőjével való küzdelmet. Ennek hatására az épületgépészet felé orientálódtam, úgy éreztem, hogy az épületgépészet egy nehéz szakterület, tele megoldandó feladatokkal. A lehetőségek mégis egy kicsit más irányba vittek el. Harmadéves koromban – elsősorban anyagi megfontolásból – az Orion gyárnak lettem a társadalmi ösztöndíjasa és ezért a finommechanika szakirányt kellett választanom, de párhuzamosan az épületgépészeti tantárgyakat is végighallgattam. Kikerülve az egyetemről az Orion gyárnál kellett dolgoznom, ahol nagyon érdekes dolgokkal foglalkoztam: elektronikus hangszerek fejlesztésében vettem részt. Nagyon jó munkakör volt, élveztem, és hasznát vettem 8 éves zongora tanulmányaimnak.

Az Orion gyárban munkám tehát nem épületgépészet volt, és viszonylag rövid időn belül visszamentem a Műegyetemre, a „Vörös” gépelemek tanszékre, majd továbbléptem a Bánki Donát Műszaki Főiskolára. Itt sem az épületgépészettel foglalkozhattam, így kimentem a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, a Mezőgazdasági Gépészmérnöki Karra, ahol feladatom a gépészmérnökök részére az épületgépészet oktatása volt.

A tantárgy akkoriban Mezőgazdasági épületgépészet címen szerepelt és magában foglalta az épületgépészet teljes spektrumát, kivéve a gázellátást. Ez számomra azt jelentette, hogy nagyon széles körben kellett foglalkoznom az épületgépészettel, amely tantárgy előadásainak tartását viszonylag fiatalon megörököltem. Világos volt számomra, hogy a szakmai érdeklődés mellett tudományos fokozatot is kell szerezni.

A disszertációm választott témája arra irányult, hogy az állatok élettani jellemzőjén lehet-e érzékelni a környezetnek, a klímának a hatását, amely esetleg alkalmas lehet egy állattartó épületben a szellőztető, vagy fűtőrendszer szabályozására. A vizsgálataim azonban hosszú ideig tartottak, így belecsúsztam az energiaválság időszakába, amikor már nem a szabályozás kérdése volt fontos, hanem az, hogy ez mennyi energiát igényel, illetve mennyi pénzbe kerül. Ezért változtattam és épületenergetikai témakörben az állattartó épületek energiafelhasználása címmel írtam és védtem meg végül a kandidátusi disszertációmat. 

Ezzel az egyetemi ranglétrán előrébb tudtam lépni, és egyre nagyobb súlyt követeltem az épületgépészet számára, melynek eredményeként 1993-ban épületgépészeti tanszéket sikerült létrehozni. Ennek a tanszéknek a kezdettől fogva a vezetője lettem.

MÉ: Mit szeretsz az épületgépészetben, vagy a hozzád még közel álló tevékenységben?

Dr. BI: A szeretet érzelmi fogalom, és én ilyet az épületgépészettel kapcsolatban nem érzek. Talán ezért is vagyok kritikus az épületgépészettel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogyha erre a területre sodort az élet, akkor ebben az ismeretkörben kell értelmes tevékenységet folytatnom és minél több hozzáadott értéket teremteni. Az életem során kényszerből vagy saját elhatározásból viszonylag sok más tudományterületen kellett elmélyülni, céljait, módszereit megismerni. Ezekben az ismeretekben talán a legnagyobb jelentőségű az élő világ összefüggései és rendszerei, legyenek azok növények, állatok, vagy akár az ember élettani kérdései. Így az épületgépészetet óhatatlanul más ismeretekhez hasonlítom, tudom kívülről nézni és ebből a nézőpontból értékelni. 

Tehát nincs szeretet, de van törekvés a jobbá, egyetemessé tételéért, mert az épületgépészetet úgy tekintem, mint az élő világ közvetlen technikai hátterét, amelynek az a célja, hogy minél jobb életfeltételeket teremtsen. Az épületgépészet – a felfogásom szerint – a környezettel kapcsolatos tudomány és ezért is használtam a megalakult tanszék nevében a környezettechnika és épületgépészet elnevezést. A tanszék hivatalosan megfogalmazott küldetése is ez: az ember épített és természeti környezetének alakítása, védelme a technika nyújtotta lehetőségek rendszerében. Ez az ember épített környezetében az épületek, létesítmények technikai feladatait, a tágabb környezetében  – az ember-természet viszonyában – a környezetvédelem, környezetgazdálkodás, környezettechnika feladatait jelentik. Ezek a feladatok képezik a tanszék oktatási, kutatási és társadalmi szakmai  munkáját, amelynek széles látókörrel és szakmai elmélyültséggel, elkötelezetten igyekszik eleget tenni.

Az épületgépészetnek ezt a tágabb értelemben vett értelmezését látom igazolni akkor is, amikor külföldi egyetemek ilyen tartalmú képzését keressük: az épületgépészet a környezet, és/vagy energia tartalmú képzések részeként találhatjuk. Ez a felfogás jelentheti az épületgépészet jövőjét, tudományos beágyazódását az egyetemi képzésbe.

További részletek lapunk 2015/10-es számának nyomtatott változatában található, illetve a teljes cikk pdf-formátumban is rendelkezésre áll (regisztráltaknak havonta egy alkalommal, előfizetőknek korlátlanul).