Lapszámok

Az épületgépészet egyetemi intézményi létét megünneplő félévszázados jubileum kapcsán merült fel először az épületgépészeti felsőoktatás helyzetének kérdése, és azóta is több rendezvény illetve szakmai publikáció foglalkozott a helyzet elemzésével, a szükséges tennivalókkal. A publikációk reális, ám nem túl rózsás képet festettek a szakterület intézményi jövőjéről, ugyanakkor a probléma felvetésén túl konkrét tennivalók megfogalmazására nem került sor. A mostani gondolatok papírra vetésére azért vállalkozok, mert egyrészt a korábbi gondok változatlanul léteznek, másrészt úgy gondolom, hogy a helyzet kezelésének sarokpontját a hosszas tépelődés és elemzés eredményeként meg tudom fogalmazni. Ezt még akkor is fontosnak érzem, ha a gondolataim vitathatók és bizonyára nem vagyok a megoldás kizárólagos birtokosa. A kérdéssel tulajdonképpen nem is kellene foglalkozni, mivel a korábban felvetett aggályok ellenére az épületgépészeti felsőoktatás rendszere működik. Aki azonban felelősséget érez a jövővel kapcsolatban, annak nem a helyzet, hanem a tendenciák okoznak aggodalmat és ezért kell erőfeszítéseket tenni a tendenciák megváltoztatására.

A szakterület rövid történelme

Az épületgépészet alig több mint fél évszázados felsőoktatási története egy klasszikus tudományhoz képest nem számottevő, mégis változatos volt, mert egy olyan szakterület, amely a mindennapi életünkkel szorosan összefüggő technikai-technológiai fejlődés része, ennyi idő alatt jelentősen megváltozik mind a lehetőségek, mind pedig a követelmények oldaláról. A változás a szakterület szerves részeként szinte észrevétlenül ment végbe, és csak ilyen hosszabb időszak áttekintésével mutatkozik szembetűnő érzékelhetőséggel.

Az épületgépészeti felsőoktatás kiindulópontja a második világháborút követően a BME-n a Gépészmérnöki Karon az Épületgépészeti Tanszék megalapítása, amellyel Macskásy professzor úr a szakmát egyetemi rangra emeli. A tanszék létrejöttével a szakterület intézményi és tudományos megjelenésének alapjai teremtődnek meg. A háború romjainak felszámolása, az ipari és lakossági újjáépítés fokozott lendületet és elismerést biztosított a szakterületnek. A lendületet és a feladatok nagyságát jelzi, hogy az egyetemen az építészmérnöki karon is létrejön egy másik épületgépészeti tanszék.

A tanszékek oktatási munkájuk és a mindennapi gyakorlati feladataik mellett a tudományos követelményeknek megfelelő fejlesztésekben és kutatásokban is kiveszik részüket. Ennek eredményeként a szervezetek személyi állománya egyetemi doktorok, akadémiai kandidátusi és doktori fokozatok eredményeként a tanszékek vezetői professzorok és ezzel az egyetem más tanszékeivel azonos súlyú és elismertségű egységei lettek.

A szak-, illetve most már tudományterület sikeres tevékenysége az épületgépészet szakmai egységében stabil struktúrának mutatkozott. A középfokú oktatásban az épületgépészeti technikum, majd az egyetemi képzés egymásra épült és ez a mindennapok gyakorlati feladatmegosztásában is tisztázott munkaköröket jelentett.

Változásokat a meglevő oktatási struktúra színesebbé tétele hozott. A középfokú képzésben megjelentek a szakközépiskolák, a technikumokból először felsősokú technikumok, majd főiskolák lettek. Ez az oktatási struktúraváltás az épületgépészet területén is végbement, ennek következményeként Debrecenben és Pécsett jött létre főiskola, ahol épületgépészeti felsőoktatási szervezet, épületgépészeti tanszék is alakult. 

Ezek a változások a célokat tekintve egyértelműen definiáltak voltak, de a képzés szakmai tartalmában a megfelelő változások már nem történtek és talán nem is történhettek meg. Az új főiskolai tanszékek oktatói a Műegyetemen végzett épületgépészek voltak, szakmai tudásuk és szemléletük az egyetemi képzésnek megfelelő tartalmú volt, ugyanakkor a képzés helyén másféle követelményeknek megfelelően kellett, vagy kellett volna az épületgépészet ismeretanyagát oktatni.

Ha nem is sikerült megnyugtató módon tisztázni az egyetemi és főiskolai épületgépészeti szint tartalmi kérdéseit, a kialakult vélemények szerint a főiskolai épületgépészek ugyanolyan sokszínűen megállták a helyüket a mindennapi feladatok megoldásában, mint az egyetemen végzettek. Vita a két szint között a tervezői jogosultságokban jelent meg, nevezetesen milyen módon különböztessék meg a két tudásszintet. A megoldás nem ésszerű, de elfogadottá vált: a főiskolát végzettek kevesebb elméleti ismerete gyakorlati idővel kompenzálható.

Az ezredfordulón a sokszínű épületgépészeti felsőoktatásban a legjelentősebb változást az ún. bolognai folyamat bevezetése és a felsőoktatási törvény jelentették. A bolognai folyamat során egyfelől az oktatandó szakterületeket újra kellett megfogalmazni és engedélyeztetni, másfelől pedig a felsőoktatási képzést háromlépcsős (alapképzés-BSc, mesterképzés-MSc, doktori képzés-PhD) rendszerűvé kellett szervezni.

Ennek megvalósítása az épületgépészet területén (is) sok fejtörést okozott, annak ellenére, hogy a bevezetését sok egyeztetés előzte meg (Szabó - Barótfi, 2004). A kialakított új rendszer eredményeként épületgépész oklevelet az alapképzésben gépészmérnöki szakirányként, mesterképzésben épületgépészeti és eljárástechnikai gépészmérnöki szak szakirányaként lehet szerezni.

Az új felsőoktatási törvény a megváltozott képzési rendszertől független, de arra mégis nagy hatással volt. A törvény a felsőoktatás minden részében számos új helyzetet teremtett, vagy határozott meg, de talán a leginkább jelentős hatása a szervezeti változásokban mutatkozott meg. Az új, vagy újradefiniált szakok, szakirányok, a szervezeti egységek minimális oktató létszáma és megkívánt struktúrája (min. 10 oktató, melyből legalább 1 professzor, 5 minősített oktató) a tanszékek átszervezését, összevonását hozta magával.

Az épületgépészet szakterület új szakirányainak kialakítása során ismét előkerültek azok a tartalmi kérdések, amelyek függetlenek voltak a bolognai rendszer bevezetésétől, nevezetesen milyen tartalmi változások, súlypont átrendezések szükségesek a szakterület oktatásában. Minthogy ezek a tartalmi változások nem épültek be, illetve nem mutatkoztak fontosnak az új szakirányok kialakításánál, ezért egy új szak, a létesítménymérnöki mesterszak megalapítására került sor. A szak alapvetően egy olyan épületgépészeti szak, amelyben nemcsak az épület gépészeti rendszereinek működtetését, hanem az épület komplex (nemcsak gépészeti) műszaki rendszerét ismerhetik meg a hallgatók. A létesítménymérnöki mesterszakon belül is különböző szakirányok születtek, egyebek között épületgépészeti szakirány is.

A különböző célú és indíttatású változások azt eredményezték, hogy az épületgépészet felsőoktatási intézményrendszere is megváltozott. A korábban volt épületgépész tanszékek vagy összeolvadtak más diszciplinák tanszékeivel, vagy nevükben terjesztették ki oktatási tevékenységüket. Így lett például a BME-n a Gépészmérnöki Karon Épületgépészeti és Gépészeti Eljárástechnika Tanszék, az Építészmérnöki Karon Épületenergetikai és Épületgépészeti Tanszék, a DE Műszaki Karán Épületgépészeti és Létesítménymérnöki Tanszék stb. A kezdetekben volt épületgépészeti tanszékek helyett tehát új elnevezésű tanszékek jönnek létre, melyekben az épületgépészet csak részterületként jelenik meg. Ez a változás az épületgépészet szakterület relatív súlyának csökkenését mutatja és tendenciájában a folyamat a jelenlegi állapotban nem mutatkozik megnyugvó stabilitásnak.

További részletek lapunk 2015/4-es számának nyomtatott változatában található, illetve a teljes cikk pdf-formátumban is rendelkezésre áll (regisztráltaknak havonta egy alkalommal, előfizetőknek korlátlanul).