Lapszámok

A 2015. szeptember 26-án életbe lépett ErP címkézés célja, hogy a végfelhasználók számára megkönnyítse a döntést a különféle fűtési megoldások között, azok hatékonysága alapján. Azonban a rendelkezésnek vannak hátulütői, talán nem egészen átgondolt pontjai. A gyakorlatban sem valószínű, hogy jól fognak látszani a különbségek: Magyarország pillanatnyilag, akár tetszik akár nem, főképp gázzal fűtött. A mostantól forgalomba hozható gázkazános rendszerek főleg „A” besorolásúak, és a hőközpontoknak van esélyük „felcsúszni” az „A+” kategória aljára. És vége is a megkülönböztetésnek, nem látható a különbség a drága és az olcsó kazánok, szabályozók, kollektorok és tárolók között. Azaz továbbra is nehéz lesz megmutatni a különbségeket.

Ezek közül talán a leginkább szembetűnő dolog, hogy a hőközpontok esetében a címkézés kicsit „sánta”. Ezek a rendeletek szerint „csomag”-nak minősülnek, amelynek szezonális hatásfokát, és ennek alapján az energiahatékonysági osztályát a csomag összeállítójának kell kiszámítania és meghatároznia.

A probléma fizikailag egy, elméletileg pedig két helyen jelentkezik. A számítás logikája úgy épül fel, hogy van egy alap fűtőberendezés (gázkazán vagy hőszivattyú), aminek van egy adott szezonális hatásfoka, és ahhoz a kiegészítők valamilyen adott vagy számított értékkel járulnak hozzá.

1. ábra. ErP csomagcímke

Eddig ez akár rendben is lehetne, de van két súlyos hiányosság:
Az első, hogy a tároló, amely egy hőveszteséggel és energiacímkével rendelkező elem, csak akkor van hatással a hőközpont szezonális hatásfokára, ha egyidejűleg van szolár rendszer is. A jellemzői ugyanis mindössze egy helyen, egy olyan szorzatban szerepelnek, amelynek első eleme a napkollektorok felülete. Ha tehát nincs napkollektor, akkor a csomag, azaz a hőközpont energiahatékonysága szempontjából mindegy, milyen a tároló, illetve annak a hőszigetelése.

2. ábra. Tároló energiahatékonysági címkéje

Ugyancsak a tárolók problémája, hogy 500 liter felett nem tartoznak a rendelet hatálya alá, pedig egy családi házas rendszernél, főleg fűtés rásegítés esetén találunk 1000 literes tárolókat is. A probléma ott van, hogy bár a rendeletek a primer energiafogyasztás csökkentése céljából születtek, a leghatékonyabb szolár rásegítésre képes rendszerek mégis gyakorlatilag kiesnek a hatályuk alól. Azaz pont azt nem lehet megmutatni, hogy hol van a valódi előny.

A másik egy inkább filozófiai jellegű probléma: a napkollektorok az alkalmazott megközelítés szerint nem önálló, elsődleges fűtőberendezések, hanem mindössze kiegészítők.

Érdemes azonban végiggondolni, hogy egy olyan fűtési rendszernél, ahol mondjuk –2 °C-ig a napkollektorok képesek ellátni a fűtési feladatokat, és ezért a gázkazán csak a fűtési idény kisebb részében dolgozik, akkor vajon mi is a fő, és mi a kiegészítő fűtés? Ha analógiát nézünk, és így kezelnénk például a levegős hőszivattyúkat, akkor ott az elektromos fűtőpatront kellene a fő fűtőberendezésnek tekintenünk, és a hőszivattyút a rásegítésnek… Ez azonban nem volna helyes.

A tárolók esetében a tároló címkéje egészen jó támpontot ad a hatékonyságra, de a kollektorok esetében hasonló címkézési előírás nincs. A végfelhasználó pedig tényleg nem tudja eldönteni, hogy mi a különbség két kollektor között, valószínűleg még a Solar Keymark adatlapok alapján sem, és főleg egyszerűen nem. Ebben tud segíteni a pillanatnyilag még csak néhány gyártó által önkéntesen használt szolár SOLERGY címke.

A szolárhozam címke
A szolár címke a Solar Keymark tanúsítvány adatain alapul, közérthetően megjelenítve a vizsgálat eredményét. Pillanatnyilag kidolgozási fázisban tart a projekt, néhány – többnyire a „jobb minőségű” kollektorokat előállító – gyártó használja mindössze. Ez érthető is, hiszen a gyengébb hozammal rendelkező termékek esetében nem olyan erős az érdek a gyengeség kidomborítására.

További részletek lapunk 2015/12-es számának nyomtatott változatában található, illetve a teljes cikk pdf-formátumban is rendelkezésre áll regisztráltaknak havonta egy alkalommal, előfizetőknek korlátlanul).