Lapszámok

Beltéri uszodák légkezelésére, párátlanításra elsődlegesen háromfontos szempont kényszerít: az épületszerkezet megóvása, a megfelelő komfortérzet biztosítás, valamint az energiatakarékosság.

Az épületszerkezettel kapcsolatban gondolni kell arra, hogy a medencéből nemcsak a víz párolog, hanem a víz fertőtlenítésére szolgáló klór is. Ha a levegő relatív páratartalma meghaladja a szokásos kritikus 60 – 65% értéket, akkor a vízpárával együtt a falszerkezetekbe bediffundáló klór megtámadhatja a betonvasat – sajnos már hazánkban is találtunk a beszakadt födémben a betonvas helyén csupán rozsdával kitöltött üreget!

Az uszodák párátlanítása történetileg természetesen először csupán a felhasználók jó közérzetének biztosítására szolgált. A XIX. század végén és a XX. század elején kialakult rendszer mindenütt egységesen az uszodai párás meleg levegő hőhasznosítás nélküli szabadba kifúvásával és a kintről beszívott száraz, hideg és kazánhővel felmelegített frisslevegő befúvásával történt. Ismereteink szerint az első hőhasznosítással működő rendszerek amúlt század ötvenes-hatvanas éveiben Angliában alakultak ki, majd onnét igen rövid idő alatt terjedtek el Európában és az USA-ban. Ezeket az első berendezéseket azonban szinte kizárólag a kisebb méretű, jellegzetesen házi uszodákban szerelték fel, mivel viszonylag kis teljesítményű, hűtőkörös, a párás levegőt a harmatponti hőmérséklet alá hűtő és a felszabaduló kondenzátorhőt az uszodatér levegőjének fűtésére hasznosító gépek voltak. A kommunális fürdők és uszodák hővisszanyerős berendezései csak az 1970-es évek után, az energiaárak drasztikus robbanását követően kezdtek elterjedni – ekkor már mindenütt felismerték a hővisszanyerés nélküli frisslevegős párátlanítás energiapazarló voltát.